VII

Nicholas Sforza-Anhotep századszor átkozta el magát egy órán belül. Legalábbis feltételezte, hogy egy óra lehetett – azzal a sok szigszalaggal a szemén nehéz volt követni az idő múlását.

Legalább már nem volt annyira rossz helyzetben, mint amikor először magához tért. Az maga volt a rémálom, arra ébredni, hogy tetőtől talpig be van tekercselve, és lélegezni is alig tud. Elég hamar megtudta, hogy a fogva tartója szigszalagba tekercselte be. A feje búbjától a talpáig erős, ezüstös valami borította. Az orránál és szájánál vágott lyukak ellenére egyre inkább nehezére esett a légzés. A bőre fuldoklott az átkozott szalag alatt. Arról nem is beszélve, hogy a húgyhólyagja a kidurranás szélén volt.

Ha így hagyják, elég hamar meghal. Ez önmagában nem zavarta volna; ha mindent figyelembe veszünk, a halál önmagában elég jelentéktelen ügy. De elég idegesítő, arról nem is beszélve, hogy megalázó módja lett volna a dolognak. Úgy tűnt, hogy bár a fogva tartója egy szadista állat volt, érdekében állt Nicholast életben tartania. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Nicholas fiziológiája nem volt alkalmas arra a fajta fogva tartásra, a házigazdája levette a szalag nagy részét. Ott nem is volt különösebb baj, ahol ruha fedte – na bumm, a pulóverén és a nadrágján nagy darab ragasztócsíkok éktelenkedtek –, de a bőre nem tűrte ilyen jól a dolgot. Nicholas el tudta képzelni, hogy az arca és a keze vörösek a letépett szalagtól.

Ami még mindig apró kellemetlenség volt a fejében lüktető fájdalomhoz képest. Nem tudta, mennyire lehetett súlyos a sérülés, de ha figyelembe vette, hogy folyton elájult, biztos súlyos volt. Egy ilyen alkalommal elájul, és többé nem kel fel. Szívesen megnézte volna a sérüléseit, de még ha a fejét nem is takarta volna még mindig szigszalag, akkor sem tudta volna megnézni. És ez volt az oka, hogy átkozta magát. Négy arany pánt fogta le – hatalmas eszközök, maga készítette őket, hosszú órákat áldozva rá, hogy alkalmasak legyenek arra a feladatra, amelyet most éppen csináltak: hogy sztázisban tartsák a foglyukat, meggátolva annak minden mozdulatát. Az ellen az ember ellen akarta használni, aki most fogva tartotta őt. És tessék: ő volt benne.

Nicholas látta a helyzet iróniáját, de nem volt olyan hangulatban, hogy értékelje.

* * *

Nem vette észre, hogy megint elsodródott, amíg nem érzett újra fájdalmat a halántékában. Ahogy megrázkódott, Nicholas rádöbbent, hogy tud mozogni; legalábbis a fejét tudta mozgatni. A szeme még mindig le volt ragasztva, úgyhogy nem tudta megmondani, változtak-e a körülményei, de az érzés magáért beszélt. Fogva tartója levette a nyakáról a pántot. Azon túl, hogy meg tudta mozdítani a fejét, a fájdalom is sokkal közelebbi, sokkal élesebb lett. A pillanatnyi frusztráció ellenére megkönnyebbülést érzett. Nem tudta elképzelni, milyen állapotban lenne mostanra, ha mindeddig a teljes fájdalommal kellett volna megbirkóznia. Mindenesetre érdekes volt; nem tudta, hogy a pántok az érzéseket is eltompítják, nemcsak a mozgást teszik lehetetlenné. Valami, amit érdemes megjegyezni.

Aztán valami hideg és nyirkos volt a szájánál. Nicholas nem is tudta, mennyire szomjas, amíg meg nem érezte az első vízcseppeket. A feje felemelkedett, a szája kereste a csörgedező folyadékot. Lenyelte a vizet, annak ellenére, hogy közben a gyors fejmozdítástól fájdalmában felkiáltott. Aztán a csordogálás elapadt, és ő száraz ajkakkal zihált.

– Úgy nézel ki, mint egy hal – a hűvös, durva hang kuncogott. – Ahogy itt lógatod a fejed. Félig hal vagy, mi? Gondoltam. A nagyanyád egy barracuda volt, az biztos.

– Baszd meg! – mondta Nicholas. Vagy legalábbis ez volt a szándéka. Köhögni kezdett, ahogy kiköpte az első szót. Amint alábbhagyott a rohama, és csökkent a köhögéstől felelevenedő fájdalom, újra belekezdett.

– Baszd meg, Carpenter! Mindketten tudjuk, hogy meg fogsz ölni, úgyhogy essünk túl rajta!

– Tényleg meg foglak? Én ebben nem lennék ilyen biztos. Elég jó kis rejtélyt tettél elém, amit kisilabizálhatok. Biztosra akarok menni, hogy nem csak beetettél, mielőtt eldöntöm, mit is tegyek veled.

Ugye nem mondtam el neki? – gondolta Nicholas. El tudta volna képzelni, hogy valamikor beszélt volna. Mostanában csinált ilyent, amilyen túlzott önbizalma volt. Megpróbálta ráncba szedni a széttöredezett emlékeit, de nem jutott előbbre. Elfogásának emlékei hiányosak voltak, lényeges momentumok tűntek el, és az ok-okozati összefüggések néhol összekeveredtek. Annak ellenére, hogy összpontosítani próbált, az elméje nem jött elő semmi hasznossal, néhány bevillanó kép kivételével. Találkozott néhány emberrel – riporterekkel? Nem, úgy tettek, mintha riporterek lettek volna, miközben a fogva tartójának dolgoztak, hogy bejuttassák a templomba. Nicholas kíváncsiságának köszönhetően a tervük tökéletesen sült el. Még valami, ami miatt átkozhatja magát. Megtámadták, riadó, lövések, az emberei harcoltak ellenük, meg akarták védeni őt, meg akarták védeni a…

– A Szív! – tört ki belőle, de rögtön meg is bánta. Maradj kussban, Nick!

– Az micsoda? A te szíved? Az még ver, haver – szünet, majd a hang közelebbről, ahogy a fogva tartója közeledett hozzá. – De te nem erről beszéltél. A szív? És milyen szívről van szó, kölyök? Tudod, a nagy izgalomban megfeledkeztem valamiről. Volt valamilyen… erő… a templomban. Nem igaz? Valami hókuszpókusz, hogyishívják? Varázsakkumulátor, vagy micsoda. Igen, emlékszem már. Afelé tartottál, amikor egymásba botlottunk, nemde? Valami fegyver, amit ellenem akartál használni? Azt hiszem, igazam van – nézd csak, hogy összeszorítod az állkapcsodat. Jó lehet veled pókerezni. Szóval az az a bizonyos „szív”? És minek az neked? Nekem nyugodtan elmondhatod. Tudod, a család régi barátja vagyok.

Nicholas nem szólt, és megpróbált lenyugodni. Megint elcseszte, de legalább megtudott valamit. Úgy tűnt, a Szív nincs a fogva tartójánál. Emberei túlélték a támadást, és biztos helyre vitték? Nicholas nagyon remélte.

– Nincs mondanivalód? Amolyan erős, csendes típus vagy? Rendben, keménylegény, akkor legyen neked. Én pont az örökkévalóságig tudok várni, meg még azután is egy kicsit.

* * *

A nyakpántlevétel-ivás rutin megismétlődött egy kicsit később. A hideg víz ráébresztette Nicholast, mennyire meleg volt a szobában. Amint visszatért az érzés a fejébe a nyakpánt levétele után, érezte, hogy ömlik róla a víz. Sebesült és kiszáradt; csodás kombináció. Nicholas nem tudta, mennyi idő telt el az utolsó adag víz óta, vagy egyáltalán mennyi ideje volt fogoly itt. Figyelembe véve, hogy a sérülései ugyanolyannak tűntek, talán tizenkét óra, esetleg egy nap telhetett el. Mostanra rájött, fogva tartója nem blöffölt, legalábbis azzal kapcsolatban, hogy komoly sejtései voltak, mi is igazán Nicholas. Carpenter nem tudott volna a pántokról, ha Nicholas nem mondja el neki, vagy nem próbálja meg őket használni rajta. És arra sem jött volna rá, hogy el kell távolítania a pántot, hogy Nicholas nyelni tudjon. A sztázis nem volt teljes; az elsődleges vegetatív rendszerei továbbra is működtek – légzés, szívverés, stb. De nem tudott nyelni, és nem tudott beszélni, amíg az a nyakpánt a helyén volt.

És a fogva tartója nem foglalkozott volna a vízzel, ha nem akarja életben tartani egy ideig. Na jó, ez nem volt biztos. El tudta képzelni, hogy az az állat a kínai vizes kínzás egy válfaját alkalmazza rajta, mielőtt végez vele. Nicholasnak találnia kellett valamilyen módot, hogy kijusson innen, mielőtt ez bekövetkezik. Csak annyira nehezen összpontosított, amíg a feje így lüktetett, arról nem is beszélve, mennyire frusztrálta, hogy képtelen megmozdulni. Egyetlen izmát sem tudta mozdítani; bizonyos szempontból ez jobban fájt, mint a feje. Várjunk csak… Mintha éreznék valamit a kezemben? Vajon tényleg meg tudta mozdítani egy kicsit, vagy ez csak a remény keltette illúzió volt? Összpontosíts, próbálj meg…

Fehér láng csapott a halántékába, üvöltést szakítva ki belőle.

– Úgy visítasz, mint egy kislány, tudod? Kezd az az érzésem támadni, hogy nem figyelsz oda rám. Figyelj ide, vagy tovább bökdöslek!

Nicholas mintha a messzeségből hallotta volna Carpenter szavait. Fémes jellegük volt, és a háttérben valami morajlott, mintha az óceán lett volna.

– Azt hiszem, kiszakítottad a dobhártyámat, seggfej – motyogta. A saját szavai visszhangzottak a koponyájában, és olyan rezonanciát keltettek, ami elfojtott nyöszörgést hozott elő belőle. Amikor a fájdalom alábbhagyott annyira, hogy összefüggően tudott gondolkodni, Nicholas válaszolt.

– Ide figyelj, te faszkalap! Ha az a terved, hogy életben tarts, hogy a szadista játékaidat játszhasd rajtam, akkor nem végzel valami jó munkát.

– Nem tudom. – A hang valahonnan jobb kéz felől jött. – Elég élénknek tűnsz. Hallottad a sikolyodat? A haldoklók nem tudnak ilyen egészségeset kiáltani.

– Azt hiszem, súlyos agyrázkódást kaptam. Talán vérömleny van az agyamban, belső vérzés, vagy a fene tudja, micsoda. Ha nem kezelik, meghalhatok.

– Tényleg? Tudod, ez azért elég furcsa, mert első kézből tudom, hogy ennél súlyosabb sérülésekből is helyrejöttél már. Csak azt nem tudom, miért nem csinálod meg ugyanazt a dolgot, amit akkor csináltál, hogy meggyógyítsd a sebeidet.

Nicholas először nem tudta, milyen súlyosabb sebekről beszél Carpenter, de aztán visszatértek az emlékei. Az ok, ami miatt az lett, aki, és Carpenter támadása egy évvel azelőtt.

– Az más volt – mondta.

– Tényleg? Akkor megint jó irányba haladunk. Magyarázd meg, mitől volt más. Rántsuk le a leplet róla!

Nicholas a fájdalom ellenére grimaszolt.

– Ha tudni akarod, akkor nem árt, ha egyszerre egy percnél tovább is képes vagyok összpontosítani a gondolataimat.

– Nem engedlek ki a pántokból, ha erre céloztál.

– Akkor legalább adj elég ételt és italt! Vissza kell nyernem az erőmet – tényleg elbizonytalanodott a hangja?

– Ó, ez jó ötletnek tűnik.

Egy emlékfoszlány tört elő benne.

– Jézus, Carpenter! Téged csak egyetlen ilyen pánt tartott, és mégis alig tudtál kiszabadulni. Miből gondolod, hogy meg tudok lógni, ha mindegyik rajtam van?

– Honnan tudjam, hogy nincs… a fene tudja, valami parancs vagy akármi, ami rögtön kinyitja őket?

A fenébe is, ez jó ötlet. Ne felejtsem el legközelebb!

– Ha lenne, nem használtam volna már eddig?

– Talán arra vársz, hogy jobb helyzetben legyél a kiszabaduláshoz – válaszolta Carpenter, de Nicholas kiérezte a hangsúlyból, hogy ezen Carpenter elgondolkodott.

– Talán, de biztos, hogy az nem most van. Még ha ki is szabadulnék, rohadt gyenge lennék. Mi akadályozna meg abban, hogy feltöröld velem a padlót?

– Igaz. És vicces is lenne.

* * *

Nicholas sokkal jobb helyen lett volna egy kórházban, de a táplálék segített. Érezte, ahogy ereje kezd visszatérni, és csökken a fájdalom a fejében. Nem tudta csak úgy eltüntetni a sérüléseit, de gyorsabban gyógyult, mint egy átlagos halandó. Bármilyen fájdalmas volt is az egész helyzet, volt benne valami jó. Mivel evett, a testének volt mit feldolgoznia. És mint kiderült, a fogva tartója tisztaságmániás volt.

– Hagynom kellene, hogy csak úgy itt feküdj a szarodban – mondta Carpenter, amikor befejezte a takarítást Nicholas után.

A nyakpánt rajta volt, úgyhogy nem tudott visszavágni, de Nicholas belül nevetett. Sőt, meg mert volna esküdni rá, hogy a hasizmai megremegtek. Nem szeretett kételkedni a képességeiben – bizonyos volt benne, hogy úgy tervezte meg ezeket a pántokat, hogy egy nagyon erős lényt tartson fogva nagyon sok ideig –, de ez egyszer abban reménykedett, hogy túlbecsülte saját magát.

Hamarosan arra a következtetésre jutott, hogy a fogva tartója megsérthette a pántokat, amikor köré helyezte őket. Egy alaphoz voltak csatlakoztatva, és most majdnem bizonyosra vette, hogy már nem ez volt a helyzet. Vagyis Carpenter eltávolította őket valamiért, és? Köré hajlította? Elképzelhető, hiszen Nicholas némi ráhagyással tervezte meg őket. De a koporsó, amelyre rögzítette őket, része volt az áramkörnek; anélkül a pántok ereje elfolyt. Nicholas nem tudta, mennyi ideig tarthat, amíg eléggé elgyengülnek ahhoz, hogy ki tudjon szabadulni. Ahogy a dolgok álltak, az nem volt hamar.

Vagyis a fogva tartója tudta, hogy működnek a pántok, de nem ismerte a pontos tulajdonságaikat. Nicholas ezt az előnyére fordíthatja. Ha csak ki tudna szabadulni… de mire gondolt? Legyőzzön egy Carpenter erejű lényt, miközben súlyos koponyasérülése van? És mi van azokkal, akik segítettek elfogni őt? A nő és a két férfi, és még néhány, akiket nem látott. Várjunk csak… az egyik férfi halott volt… Carpenter. maga lőtte le. Az emlék felelevenedett előtte.

A főbejáratnál jelentek meg, és riporternek álcázták magukat; tudták, hogy él és bent van. Akkor még nem tudta, kicsodák, és kíváncsiságból utasította Gamalt, hogy engedje be őket.

Aztán a riadó, majd a támadás. Ők voltak a csali, a figyelemelterelés, miközben Carpenter és a többiek berontottak. De ennek így nem sok értelme volt. Mert amikor az egyikük – egy ázsiai, aki úgy viselkedett, mint egy rendőr – meglátta Carpentert, azonnal lőni kezdett rá. Carpenter visszalőtt, és a férfi meghalt. Ezután Nicholas túlságosan azzal volt elfoglalva, hogy lerázza Carpentert, így nem tudott mit leszűrni tanulságként.

Vagyis úgy tűnt, azok az emberek mégsem a fogva tartójával dolgoztak – hacsak nem volt kettős átverés, de ezt Nicholas nem tételezte fel. Ha azonban nem Carpenter oldalán álltak, akkor ki a fenék voltak? Nicholas félresöpörte ezt a rejtélyt; fontosabb dolgai voltak. Mint például kiszabadulni, és biztonságba juttatni a Szívet.

Mivel a templomba betörtek, az emberei nem vihették olyan helyre a Szívet, ahol ne lehetne érzékelni. Így az minden természetfeletti lényt, akinek a legkisebb képessége megvan az aurák érzékelésére, magához vonz. Kénytelenek lennének a Szívet egyenesen Egyiptomba vinni. Hamarabb lenne, mint ahogyan azt eltervezték, de az elvesztésének a veszélye egyre nagyobb volt minden egyes órával, amíg a városban maradt.

Amikor ezt átgondolta, rájött, nem számíthat arra, hogy emberei kiszabadítják. A Szív mellett Nicholas megmentése távoli második helyezett volt. Ez nem nagyon zavarta; hosszú távon jól lesz, akármit csináljon is Carpenter. Sőt, talán Nicholasnak az lenne a legjobb, ha eléggé felhergelné, hogy erőszakhoz folyamodjon. A veszély csak ott volt, hogy nem tudhatta, mennyi ideig lesz kivonva a forgalomból. Nem, ezt az esélyt nem kockáztathatja meg. A Szív túl fontos volt.

* * *

– Szóval mi a helyzet azokkal a tevehajcsárokkal?

– Mivel? – Carpenter úgy tűnt, szeretett beszélni. Biztos azért, mert olyan sokáig ki volt vonva a forgalomból. Nicholas megpróbálta kiélni magát. Segített, hogy ébren maradjon, és talán esélyt is biztosít a szökésre. Azonban nem tudta nem észrevenni, hogy Carpenter néha egy szűk látókörű, bigott és szexista seggfej volt. Na jó, általában az volt.

– Azok a fickók a templomban, ahol rejtőztél. A cégednél volt, mi is? Fél tucat biztonsági szakember, és mindegyik fehér volt azt a buzi nagy sötétet leszámítva. Aztán eltűnsz egy évre, és amikor visszajössz, teljesen más személyzeted van, egy adag lándzsarázó és turbános.

Kicsit rájátszott. Talán fel akarja heccelni? Elképzelhető. Carpenter alantas egy mocsoknak bizonyult. Kinyírta az egész családot, és téged is elkapott volna, emlékeztette magát Nicholas. Ezt sose felejtsd el! Szóval, miért kérdezgeti az embereivel kapcsolatban? Esetleg az aggaszthatta Carpentert, hogy megtalálják? Vagy csak kíváncsiság volt?

– Mit mondhatnék? Munkáltatóként híve vagyok az esélyegyenlőségnek.

– Igen ez egy másik érdekes dolog. Egy éve van a kis vállalkozásod, egy jól menő, de picike biztonsági tanácsadó cég. Egyébként szép pálya. Annyit lehet csak rád bizonyítani, hogy feltörekvő üzletember vagy, de te vagy az ideális, hogy a családodat és a maffiózó haverjaikat ellásd a szolgáltatásaiddal. Mentségként szolgál arra, hogy lefeküdj mindenféle „nem szalonképes elemmel”, ahogy az én napjaimban mondták volna. Kábítószer, pénzmosás, stimmt? Felteszem, a jéghegy csúcsa. Erre te és a kis csapatod csináltok jó sok pénzt, nyaralók a Lake Shore Drive mentén, karib-tengeri utazások, miegymás. Egyszer talán tényleg nagy üzlet lesz, de most inkább csak a morzsák jutnak neked. Eltűnsz tíz hónapra, és a dolog megy tovább. Már nem kell a vezető sem, igaz? Aztán visszasurransz a városba, és milliókat szórsz ki azért, hogy megvegyél egy belvárosi templomot, amelyikről senki sem hallott addig, és még isten tudja mennyit biztonságtechnikai fejlesztésekre. A személyzetről ne is beszéljünk, de nekem legalább egy tucatnyi embernek tűnt. Persze papíron minden szép, tiszta – ahogy a templomot az S Securitiesen keresztül veszed meg, meg minden – az igazság az, hogy a pénz valahonnan máshonnan jött – és nem a maffiától, ahogyan én feltételeztem. Valami rejtélyes jóakaró ellát egy csomó dohánnyal, hogy megvedd ezt a templomot, és a dolgot a régi vállalkozásodtól teljesen függetlenül intézed, és be is költözöl gyorsan.

Bassza meg, sokat megtudott! Úgy tűnt, Carpenter nem érti az igazi jelentőségét annak, amit Nicholas a visszatérése óta csinált. Nicholas figyelme aközött oszlott meg, amit Carpenter mondott, és ami a szavai nyomán a szobából visszaverődő tompa visszhang volt. Aztán ott volt Carpenter lépteinek a csattogása, ahogy a szobában fel-alá járkált. Nicholas úgy gondolta, egy kis szobában lehetnek; az akusztikát figyelembe véve beton- vagy téglafalakkal. Ha hozzávesszük az állott levegőt, és az időnként bekapcsoló fűtés fémes kattanását, gyanította, hogy egy pincében lehetnek. Ez azt jelentette, hogy a civilizált világon gyakorlatilag bárhol lehettek, de Nicholas meg merte kockáztatni, hogy még mindig Chicago környékén vannak. Carpenter nem keltette világjáró benyomását, és akkor még számba sem vettük az apró kényelmetlenséget, amit egy fémpántokba és szigszalagba csomagolt test szállítása jelent. Beszéltesd, tudd meg, mennyit tud, és mi az, ami csak szöveg. És valahogy szabadulj ki a segítségével!

– Valahol van valami kérdés is?

– Temérdek kérdésem van – válaszolta Carpenter. – De hadd építsem fel a dolgot a nagy kérdésig! Kezdjük egy könnyűvel: Mi a szar van azzal a templommal? Semmi érdeklődést nem tanúsítasz semmi iránt, ami nem amerikai, aztán eltűnsz pár hónapra, isten tudja, hova, és amikor visszajössz, te vagy maga Tutanhamon.

Nicholas elnevette magát a koponyájába hasító fájdalom ellenére.

– Nem nagyon hinnéd el, ha azt mondanám, megtetszett, igaz?

– Nem.

– Hát igen. – Megragadott egy tévedést, amit a fogva tartója elhitt. – Ha egy kicsit többet ásol, akkor tudhatnád, hogy ugyanazt csináltam, amit addig: olyan személy nevében dolgoztam, aki nem akarta felfedni a kilétét.

– Valami maffiózó azt akarta, hogy vegyél meg egy egyiptomi templomot? Mi a fenének?

– Gondolj végig mindent, amit nekem elmondtál, és jöjj rá. – Ez kényelmetlenül közel viszi Carpentert az igazsághoz, de Nicholas úgy okoskodott, hogy a válasznak kielégítőnek kell lennie, és el kell terelnie Carpentert a témától. – Magad mondtad; bejövök egy csomó külföldivel, megveszek egy etnikai templomot, kicsípem a helyet, igaz? És mi a fenét csináltam előtte öt éven keresztül?

Carpenter léptei elcsendesedtek; Nicholas elképzelte, hogy gondolkodik, próbálja összerakni a mozaikokat.

– Te… nem vagy maffiózó. Legalábbis nem gengszter. Hogy lefeküdnél valami turbános főnöknek? Ezt akarod mondani? Mi a fasz van, Sforza? Annyira belefolytatok az amerikai szindikátusba, hogy már ki sem lehetne titeket bogozni. Ugye nem hitted, hogy beveszem, hogy kiárultad magad az egyiptomi maffiának? Van egyáltalán olyan? – durva, ugató nevetés. – Pár tevezsoké csíkos öltönyben és Tommy puskákkal. Jó kis kép, mi? Ez az egész kamu, Sforza.

Nicholas szavai gyorsan, de nyugodtan jöttek, miközben Carpenter cipői egyenletes iramban közeledtek.

– Azt hittem, ennél több eszed van, Carpenter. Ki állította, hogy átálltam? – Hantázott, mint egy őrült, megpróbált valamit beadni Carpenternek, igazából bármit, csak a témáról elterelje a figyelmét. – Egyiptomban igenis van piac. A legjobb út a Közel-Keletre, rengeteg lehetőséggel. Meglepődnél. Az egész gazdaság a korrupcióra épül. A szindikátus olyan, mint bármelyik másik üzlet; lépést kell tartani a változó világgal, nemde? Terjeszkedés új piacokra, ilyesmi. A Közel-Kelet egy nagy káosz, de pont ilyesmire van szükségünk. Valaki kitalál valamit ott egy helyivel, én átmegyek, hogy ráérezzek a dologra, majd visszajövünk, és elindítjuk az üzletet.

Carpenter megállt Nicholas keskeny ágyánál, és két másodpercig csendben volt. Nicholas kíváncsi lett volna, mi játszódik le a fogva tartója fejében. Logikus, bár nem túl szellemes magyarázat volt. Beveszi-e, vagy inkább püföli még egy kicsit őt?

– Azt akarod velem elhitetni, hogy a szindikátusnak dolgozol, amikor nem találkoztál egyetlen főnökkel sem, amióta visszajöttél? Nem nyert, nagymenő. Valami más van az egész mögött, a kis katonáid, meg minden.

– Vagyis mi a lényeg? Ránézek erre a sok egyiptomi szarra, amit magadon hordasz, és az jut eszembe: valami fáraónak képzeled magad, vagy mi?

Csilingelést hallott, és matatást érzett a tarkójánál. Meglepődött, hogy Carpenter nem vette le a szkarabeuszt, és először nem mondott semmi. A bölcsebbik fele óvatosságra intette. Megpróbált megvetően horkantani, de az erőlködéstől fájdalom hasított a halántékába.

– Igen, most lebuktam – mondta összerándulva. – Ramszesz vagyok, és visszatértem a sírból.

– Tényleg? Nem lepne meg. – A nyaklánc visszahullott Nicholas mellkasára, majd még több lépés zaja hallatszott, ahogy Carpenter folytatta a járkálást. – Korábban említetted, hogy halhatatlan vagy. Nem vagy vámpír, és nem vagy olyan sétáló hulla sem, mint én. Akkor mi vagy? Múmia? Az olyan, mint egy hozzám hasonló sima hulla, csak be van tekerve mindenfélébe, nem? De nem így van. Te élsz. Nem csak úgy teszel; te valóban élsz. És jön a nagy kérdés: hogy a fenébe lehet, hogy itt vagy és élsz, amikor láttam, hogy szétloccsantod a saját fejedet?

Nicholas átkozta magát. Az, hogy megpróbálta félrevezetni egy közönséges magyarázattal, nem vezetett semmire. Tudhatta volna. Mivel nem régóta ismerte még ezt az új valóságot, a régi reflexek alapján ítélt. Még mindig úgy gondolt Carpenterre, ahogy nagyanyja leírta – egy buta fogdmeg a maffiában, aki a fegyvereken, a kisstílű bűnözésen és az erőszakon kívül semmihez sem ért. Nicholas feltételezte, hogy a nagyanyja úgy értette, hogy Carpenter a modern szindikátusba tartozott. Miután visszatért Chicagóba, akkor tudta meg, hogy a magát Maxwell Carpenternek nevező ember már fél évszázada halott. Nicholas előtt új élete sok titkot fedett fel, köztük azt is, hogy mi is volt Carpenter. Már nem halandó volt; nyilván tudhatott a természetfelettiről. Összpontosíts; ne figyelj a fájdalomra, és nézd, mit hozhatsz ki a helyzetből!

– Biztos hogy azt láttad, amit láttál?

– Ne gyere ezzel! Meghúzattam veled azt a kurva ravaszt. Láttam, ahogy az agyad a falra fröccsent.

A lüktető fájdalom Nicholas fejében nem szült zseniális ötleteket, úgyhogy megpróbált valami utolsó kétségbeesett húzást.

– Tudni akarod az igazat? Az igazság az, hogy nem tudom, mi történt velem. Azon az éjszakán egyszer csak le akartam lőni magam, igaz? Te csináltad azt? Te húzattad meg velem azt a kurva ravaszt? Akkor talán te csináltál velem még valamit. Annyit tudok, hogy akkor nem haltam meg. Miért? Nem tudom. Azután sokáig semmire nem emlékszem. Amennyire mi tudhatjuk, lehetett egyszerűen egy rossz lövés, vagy egy selejtes töltény, vagy csak rosszabbul nézett ki, mint amilyen valójában volt. Nem mintha azóta ki akartam volna nyírni magam, nem?

Carpenter hangja közelről suttogott a fülébe.

– Kamu. Valamit nem akarsz elmondani, és ezt mindketten tudjuk. Nem mondod el nekem az igazat, úgyhogy kipróbálom, valóban halhatatlan vagy-e, mint ahogyan állítod.

Aztán a nyakpánt a helyére került, és Nicholas távolodó lépteket hallott. Becsapódott egy ajtó, és a léptek végleg elhalkultak. Megpróbált összefüggően gondolkodni, de sérülése belezavart a folyamatba. Carpenter már így is túl sokat terített, eleget tudott a természetfelettiről ahhoz, hogy Nicholasnak nagyon okosnak kell lennie, ha át akarja rázni.

* * *

Kicsit később Nicholasba belenyilallt a fájdalom, amikor megint levették a nyakpántját. Majd újfajta fájdalmat érzett, amikor letépték a szeméről a szigszalagot. Pislogott, ahogy tudott, mert a szalag ragasztója összeragasztotta a szempilláit. Egy homályos alak bontakozott ki előtte pár másodperc múlva – a fogva tartója, Maxwell Carpenter arca.

Nem volt valami kellemes fizimiska. Keskeny volt, erős orral és karakteres vonalakkal a szája mindkét oldalán. Nicholas tudta, hogy ez nem Carpenter igazi teste, hanem csak egy test, amelyikben az visszatérhetett az élők világába. Az igazi Carpenter gyűlölettől lángoló hideg szemekkel meredt rá.

– És most? – köhögte Nicholas. A halk zúgó hang, amelyet már órák óta hallott, robajjá erősödött, amikor a nyakpántot levették. Ha hozzávesszük a fájdalmat a fejében, akkor elég nehéz volt összpontosítania.

– Még mindig ki vagyok merülve a múltkori miatt, és reméltem, hogy a kérdéseimre a hagyományos módon is választ kaphatok – mondta Carpenter. – Látom, hogy gyengülsz; már nincs sok időd hátra. Biztos akarok lenni benne, hogy minden választ megkapok, mielőtt kipurcansz, és ez azt jelenti, hogy marad a nehezebb út.

Nicholas nem tudta, mire vélje ezt, de azután eléggé tisztán látott, amikor Carpenter zölden izzó szemekkel újra megszólalt:

– Mondd el, mi vagy!

Nicholas agyába fájdalom hasított. Érezte, ahogy kinyílik a szája, és hallotta, ahogy válaszol:

– Én vagyok a Halhatatlan. Amenti vagyok.

Carpenter hátrahőkölt, a szeme összeszűkül meglepetésében és zavarodottságában. Nicholas megpróbálta visszanyerni áruló nyelve fölött az irányítást – ez az állat parancsokat ültetett az elméjébe. Nicholas eddig kíváncsi volt, hogy veszi rá valaki, hogy felemeljen egy pisztolyt, a halántékához szorítsa, és meghúzza a ravaszt. Carpenter valahogy késztetést tudott elültetni valakiben, amely olyan erős volt, hogy még a túlélési ösztönt is felülírta. És most arra használta, hogy kihúzza Nicholas kelletlen ajkai közül a maradék titkait.

A fogva tartója újra közelebb hajolt, elkapta a pillantását, és újabb parancsot vakkantott.

– Mondd el, hogy ez mit jelent! – parancsolta Carpenter, és az egyik szeme szürke volt, a másik ragyogó zöld.

A fájdalom átvillámlott Nicholas koponyáján. Összeszorított fogakkal köpte ki a szavakat:

– Magad mondtad, seggfej. Múmia. Halhatatlan. – Az agya azzal fenyegette, hogy felrobban, jobb szemével már nem látott. Úgy tűnt, Carpenter arcára is a fáradtság vont ráncokat. Mi a fenéért nem magyaráztatja el velem az egészet, ahelyett, hogy itt kérdezz-feleleket játszik?

– Hogyan? Halott voltál, akárcsak én! Hogy jöttél vissza? Hogy váltál azzá, ami vagy?

Nicholas szánalmas próbálkozást tett arra, hogy megtagadja Carpenter parancsát, de a késztetés túl erős volt. A halántéka lüktetett a roppant erős fájdalom nyomásától, ahogy megszólalt:

– Az Élet… Varázslata.

– A templomban? Ez az? Ezt csináltátok a templomban?

A zöld tűz válaszadásra késztette akarat ellenére. Bár elhitethetné Carpenterrel, hogy igaz! De a szája elárulta:

– Nem.

– Valahol biztosan meg kell történnie – mordult fel Carpenter. A hangja durvább lett és sietősebb, mintha magában beszélt volna. Mintha megpróbálta volna kihámozni a részleteket, eldönteni, mi lenne a legjobb kérdés. – Valamiféle… eljárás vagy ceremónia lehet. De hol? – Nicholasra összpontosított. – Hol csináljátok ezt az „Élet Varázslatát”?

Nicholas ajkai felhúzódtak, ahogy megpróbált ellenállni a késztetésnek. A legtöbb, amit el tudott érni, az az volt, hogy ködösen fogalmazott.

– Egyiptomban – köpte ki végül, az „E” elnyújtott, fájdalmas nyöszörgés volt.

Akármennyire fájdalmas is volt neki, Nicholas rádöbbent, hogy Carpenternek sem volt ingyen ez a képesség. Még a fájdalom vastag ködén át is látta, hogy fogva tartója sokkal kimerültebbnek tűnt, mint korábban. Nem tudhatta, mi lesz a vége, De ha elég ideig kihúzza, és csak ködösen fogalmaz, talán kimerítheti. És… akkor? Nicholas nem tudta, de egyelőre ennyivel kellett beérnie.

– Egyiptom? Az egy kurva nagy ország, seggfej. Az „Élet Varázslata”? Rendben. A varázsláshoz nem értek. Hogy működik? Valami… olyan voltál, mint én, egy hulla, amelyik elsétált. És most élsz. Ki csinálja; van-e valami trükkje? Kell lennie, nem? Különben mindenki megcsinálná. – Carpenter újra szembenézett Nicholasszal, láthatóan kétségbeesetten. – A „Szív” a kulcsa? Az tett azzá, ami vagy?

Nicholas felnyögött, megpróbálta csukva tartani a száját, ahogy a zöld fény beléhasított. Aztán valami olyan erővel tört fel benne, hogy a teste megugrott a keskeny ágyon. Egy mély és rezgő hang, amely évezredek óta elfeledett nyelvet beszélt, tört fel ajkáról. A szavakban bujkáló harag olyan erős volt, hogy azok láthatóan fizikai ütésként érték Carpentert. Hátratántorodott, szemében zavarodottság látszott, és talán félelem is. Aztán Nicholas fejében szupernóvaként robbant fel a kín. Minden elkezdett forogni, a robaj a fülében az elviselhetetlenségig fokozódott. A teste rázkódott, erőteljes görcsök gyűrűztek a hasából fel a nyelőcsövén. Aztán a torkából előtört a félig megemésztett hús, amit Carpenter adott neki. Megpróbált megmozdulni, arrébb gurulni, de a pántok még mindig túl erősen fogták. A teste még egyszer utoljára összerándult, mint a hal a horgon. Aztán a feje végre meg tudott mozdulni, oldalra fordult, és Nicholas összehányt mindent, miközben megpróbált nem megfulladni. Köhögőroham tört rá, tovább rázva a testét, majd meleg, sűrű folyadék tört fel a torkán, és fröcskölt mindenfelé. Még egyszer fehér hő robbant a szeme mögött, olyan erős görcsbe rántva a testét, hogy úgy érezte, felemelkedik a levegőbe.

A szavak nem tudják leírni a fájdalmat, amit érzett. De Nicholasnak nem is kellett ilyen szón gondolkodnia, mert kegyelemből újabb robbanás rázta meg, azt pedig már csak a sötétség követte, ami ellenállhatatlannak tűnő visszavonhatatlansággal rántotta le őt.

Egy másodperc múlva Nicholas Sforza-Anhotep halott volt.